Az én „Caminom”

2017. 08.28-tól 2017. 09. 28-ig

 

A spanyolországi Galícia tartományban található Szent Jakab-katedrálist Santiago de Compostelaban  építették idősebb Szent Jakab apostol feltételezett sírja fölé. A compostelai székesegyház Spanyolország legnagyobb románkori  temploma, méretében és díszítésében is a legjelentősebb zarándoktemplomok közé tartozik.

A Legenda szerint az i. sz. 44-ben lefejezett idősebb Jakab apostol holttestét a tanítványai egy hajóra tették, Galíciába vitték és ott temették el. Ezután a sír helye feledésbe merült, majd a 9. század elején csodás körülmények között újból előkerült egy már használaton kívüli római kori temető területén. Az ókori emlékmű, amit Szent Jakab apostol sírjaként azonosítottak. Ezek után is még majdnem egy évszázadig eltartott, mire kialakult a Franciaországon keresztül odavezető négy nagy zarándok útvonal, melyet Szent Jakab-útnak neveztek el, vagy egyszerűen csak El Caminonak.

Mottó:

„Egy út, ahol nem vagy se szép, se csúnya, se sovány, se kövér. Ahol nem fontos hány iskolád van. Nem számít a korod, a vallásod, a bőröd színe. Nem érdekes, h mennyit ér a munkád, gazdag, vagy szegény vagy. Mindegy, hogy orvos, mérnök, vagy
szakmunkás vagy. Csak az számít, mekkora szíved van, hova tartasz és elég
erős vagy ahhoz, hogy elérd a célod! Egy út, ahol megfogják a kezed, ha kell, ahol ételt, italt, szállást, jó szót kapsz. Amikor már mindenről lemondtál letörlik a könnyedet és továbbsegítenek. Egy út, ahol megismerheted leggyengébb és legerősebb önmagad”./Ismeretlen zarándoktól/

2017. 08. 28-án elindultam hosszú és nehéz utamon Pamplona városából. Pamplona a Navarra körzet székhelye. Világhírű és egyedülálló a bikafuttatatás, melyet a város központjában SANFERMINES idején június 6-14-ig tartanak. Legenda szerint a 12. században francia bevándorlók hozták Szent Firmin maradványait a városba, aki Pamplonából származott.

A híres bikafuttatás utcája.

Első nap 25 km-t tettük meg 700 m-es szintkülönbség a híres bádog zarándokokig, onnét le.

     A bádog zarándokok magaslatáról lejönni a köves meredek úton, fárasztó és nehéz volt, de egy remek szálláson együtt vacsoráztunk amerikai, kanadai, kínai, spanyol zarándokokkal, nagyon lelkesített a fáradtság ellenére is az első nap élménye.

Aztán az illúzió elszállt, jöttek a napi próbák, minden nap máshol térsz nyugovóra, azt soha nem tudod. mikor elindulsz, hogy hova érkezel, itt még félelmetes és egyben lenyűgöző is az elindulás, hiszen túl nagy a távolság, ami előttünk van. Az ismeretlenség borzongással, félelemmel tölt el.

Már itt az elején megtapasztaltam a nehézségét az útnak, a Camino olyan, mint az Élet, nehéz és kiszámíthatatlan, az úton járás maga az élet megélése.

Olvastam, hogy az Út soha nem használódik el, örök, nem lehet legyőzni, csak járni rajta. Feltettem magamnak a kérdést, miért is gyalogoltak, gyalogolnak most és majd oly sokan az úton? Ez a folyamat eggyé válik térben és időben. Csak ámultam, úgy mennek kortalanul a hátizsákosok, mint gyermekkoromban falun a feltámadási körmenetre. Később ez az illúzió megszokássá vált, hiszen az úton végig szinte így volt, hol többen, vagy még többen voltunk, volt úgy, hogy csak magunk voltunk egy-egy szakaszon.

Vitt a lelkesedés, aztán vitt a lában, a végére már az Út vitt

Minden nap más a táj, soha nem lehet tudni, mikor jön egy hegy, szántókat, legelőket kerülget az ember ezen a sok-sok kanyarral megtűzdelt úton egész nap.

Itt meg kell tanulni a mosolygást, a Buen Camino köszönést, csak azért, mert gyalogolsz tisztelnek, pedig csak egy vagy a sokak között.

Olyan is volt, hogy az út mentén lefeküdtem, a lábam talpa sajogott, a vállam, hátam fájt. Nyár volt, meleg, napi 25 -30 km-t tettünk meg, nem kellett volna, hiszen maradt időnk a végén. Reggel sötétben fél 07, -07-körül indultunk, a jeleket lámpával is alig láttuk.

                 Nehéz volt az első hét. Többször mondtam, -„Istenem segíts vinni nehéz terhemet”.

A vidék nagyon szép enyhe emelkedők, lankás, hatalmas szőlőültetvények a dombos vidéken mindenütt. Egy borkombinát azzal kedveskedik a zarándokoknak, hogy a fali kútból bor folyik, ettől elámulok, ez valóság? Megkóstoltuk, jól esett! Nem tagadom volt nálam 3 dl-es palack, azt félig töltöttem az útra.

Aztán hirtelen az út köves és egyhangú és hosszú, eltűntek a lankás dombok. A település ahol szállást találtunk fura, a gazdája is fura, minden kék színű kívül és belül, a neve Gaudalupe. A falon a Gaudalupei Szűz képei, a füstölő illata árad, gyertyák égnek. Nincs jó érzésem, korán ébredek, fél 07-kor sötétben el is hagyjuk a házat. Botorkálunk, a jeleket alig találjuk, de jó volt eljönni ebből a házból. Szép volt a napfelkelte, ami kárpótolt.

Egy hét gyaloglás van mögöttünk, örültünk, hogy megérkeztünk Burgos nagyvárosba, a gyönyörű Burgosi Santa Maria Katedrális mellett van a szállásunk. Így időzhettünk benne, a sok turista között, mi is annak éreztük magunkat. Burgostól kezdte az utat Norbert atya és Ács Csaba. Szerettünk volna szentmisét, de sajnos figyelmetlenek voltunk, pedig a szálláson ki volt írva, sajnáltuk.

                            

Utunk a következő napokban a nagyvárosi nyüzsgést az egyhangú gyaloglás csendje váltotta fel. Utunk a nehéz Mezetán vezet, itt mindig erős szél fúj, nekünk is kijutott belőle, ráadásul szembe fújt. Az Út ökölnyi kövekkel borított, a szavannához hasonlít, semmi nincs, sem egy falu, sem egy fa, csak egy-egy birkacsorda. Bakancsomat befedi a szürke-fehér por. A lábunk alatt csikorgó kavicsok rávilágítanak eddigi eltemetett érzésekre, fel nem tett és meg nem válaszolt kérdésekre. Itt már nagyon fáj a lában a bakancsba, itt megjelentek a hólyagok. Ezek az Út próbái, olyan ez, mint az Élet.

                 

Kétnapi járás után a Meseta végtelennek tűnő köves útjának vége van, hirtelen egy mély árokszerű lejtőn megtekintjük Hontánas középkori falut, a domb tetején San Brigitta kápolnánál ereszkedünk le.

Hálásak vagyunk, hogy szálláshoz érkeztünk, jól esik levenni a bakancsot, megpihenni, ennivalóhoz jutni. Megérkezést követően mindenki rutinszerűen zuhanyozik, lemossa az út porát, fizikailag is és mos, hiszen kevés a hely zsákban, száradni kell, az út pedig poros.

A Carinon az élet egyszerű. Reggel 08:00-ig el kell hagyni a zarándokszállást, 20-25 km gyaloglás, közben valamit enni, vagy zsákból, vagy Bár-ban. Délután elfoglalni az újabb zarándokszálláson a helyet, és minden megy úgy, mint előző nap, mi este 9-körül elaludtunk, sokan ápolgatják a hólyagokat, bökik, ragasztanak, izomlazítót kenegetnek, én is azt tettem bizony sokszor. Egyhangú és monoton a zarándok élete.

Többször betértünk imára templomokba, a templom élte a csendes pillanatait, alig ültek zarándokok. A templomban gyorsan jöttek a mindenféle gondolatok, rendet tenni alig tudtam, pedig a templom a kérés, a hála helye.

Előfordult, hogy kicsi kőkápolnába vitt utunk a poros úton, itt éppen apáca adja áldását arra, aki kérte, még egy éremmel is megajándékoz.

    

A köves út nem akar elfogyni, ismét egy „szendán” gyalogolunk, erős a szembeszél, még hidegnek is érzem.

                 

Most 20 km alatt vagyunk ebéd után meg is érkezünk abba a középkori faluba, ahol a kőből épült templomban a középkorban egy Mária szobor alatt  csodaszámba menő gyógyulások történtek, Fehér Madonna néven ismert. Éppen szombat volt, Karitász „donativós” szállás volt, misére szerettünk volna elmenni, a vezető átvitt bennünk az esti 8-kor kezdődő misére Carronba, egy 7 km-re lévő kisváros, itt volt kegyelemben bőven részünk. A Világból sok zarándok volt itt, a mise végén országok felsorolásával kézfeltartást kért a zarándokoktól ki melyik országból jött, majd kézrátétes áldását adta minden zarándokra, szépen énekeltek, lélekemelő volt. Hálát adtunk Istennek!

A köves út hosszan vitt tovább, betértünk egy-egy templomba, itt minden templomtoronyban vannak lakók, a gólyák.

   Kimerülten egy kisvárosba érkeztünk. Sahagun, a hólyagjaim tetőztek, a szokásos ápolás, aggódtam mi lesz reggel? Itt bevallom nagyon mélyponton voltam, közel volt a vasútállomás, megnéztem mi a legközelebbi állomás, Leon volt, én ezt a szakaszt vonattal tettem meg. Leon Santiago előtt az utolsó nagyváros, ami egy kulturális központ is, sárga és okkal színben pompázó középkori óváros. Gaudi építész csodája. A Szent Izidora templomban egy zarándokmisén részt vehettünk.

           Még egy nap a Cruz de Ferrohoz érek. A nagyváros magas falaival mintha felkészítene az élményre. Apró falvakon visz az út, fent kék az ég, ez az egy soha nem változik, bárhol járok. Az út felénél egy magas hegybe ütközik az ember. Azon áll egy magas oszlop, aminek tetején egy vaskereszt, feszület. Azt mondják, a zarándokok eddig a feszületig hozzák el terheiket, gondjaikat, bánatukat, feladataikat. Mindezeket a terheket a kövek jelképezik, amiket otthonról hoz az ember, ott leteszi, jelképesen a terheit is, eddig volt a múlt, ekkor van a jelen, és ezután kezdődik a jövő.

          

Itt fent 1500 m magasan Cruz de Ferron az oszlopnál hideg volt és nagyon erősen fújt a szél.

Itt a kövem, amit Medjugorjéból hoztam égi Édesanyánk áldásával.

 

               Kb. 450 km-t tettünk meg eddig. Szept. 18.-a hétfői nap. Isten segítségével minden rendben van nálam. A sebek meggyógyultak, a lábamban nincs izomláz, a hátam, vállam könnyebben cipeli a zsákot. Hálát adtam érte Istennek. Innét minden jól ment.

Társamat érte egy hányás-hasmenés, este egy helyen volt lehetőség enni, a szálláson semmi, még konyha sincs, bolt nincs, enni kell, halas-paradicsomos tésztát ettünk, talán a hal, talán a paradicsom? Éjjel kezdődött, a szállást elhagyva az enyhén emelkedő köves úton végig szenvedett! Útközben szembe jött egy „Oázis” volt dívány, ott feküdt, lassan mentünk, hamarosan egy kisváros elejére értünk, gyógyszertár, jaj itt a megmentő! Onnét azonnal orvoshoz irányítottak, közel volt, injekciót kapott, gyógyszert. Astorgai szállásig még sokat kellett gyalogolni, itt már minden város dombon van, meredeken fel, ő csak feküdt, én megnéztem a gyönyörű óvárost, erre szinte minden Gaudi építész csodája az óváros.

 Reggelre Irénke erőre kapott, én is jól vagyok, minden jól megy már. Rabanálban megszálltunk, ma kevesebbet mentünk mint 20 km.

Egyik pihenőben sörözget egy fiatalember, magyar, kedves jogász fiú, az út végére jött, egyszer végigjárta a Caminot társasággal, most a végére egyedül vágyott. Telefonszámot cseréltünk, többször sms-t irtunk. Ő két nappal korábban beérkezett Sandiagoba. Fiatal, gyors.

Mi kis hegyi faluban szálltunk meg, (Regio de Ambroz) éjjel esett, meredek, teknős, köves hegyi úton, erdő közepette 2 órán át ereszkedtük le, veszélyes volt, hiszen a kövek mozogtak. Sok ima, rózsafüzérkérés elhangzott, védelmet, vezetést kérve. Itt végig éreztem, mint itthon a templom illatát, kérdeztem a társamat, Te is érzed, mit kellene? - kérdezte. Ezt a kegyelemet én kaptam. Köszönet és hála érte, bokatörés nélkül leértünk.

Még hosszú út állt előttünk a célállomásig Pomferrádáig, a templomok városáig, pizzériába ebédeltünk a városka kicsi főterén, a város lenyűgözött, betértünk a ferences templomba, megnéztük a várat.

                             

Szállásunkra igyekeztünk, egy hegyek között lévő kisvárosba Villafranca, az első Albergébe, már alig vártuk, hogy a zsáktól megszabaduljuk. A városközpont főterén kiülős étterem teraszán zarándokmenüt ettünk 11 Euró, előétel saláta, vagy galíciai leves, vagy bolonyéze, a másodiknak süt csülköt választottunk, felét tudtuk megenni, másnapi ebédre is elég volt az úton, majd 0,75-ös vörösbor jár a menühöz, azt nem tudtuk elfogyasztani, sok volt. Ez ritka számba ment, minden nap nem éltünk ilyen jól, lehetőség sem volt rá, csak ritkán.

         Reggel a folyóparton, a hegyekkel övezett országút mellett kiépített „szendán” zarándokút mentünk mindig felfelé. Letérünk az erdei útra, gyökerek, kövek, éles emelkedő, kb. 1,5 óra, megérte, egy gyönyörű helyre értünk, körbe a hegyek, szuper a zarándokszálló, német önkéntesek üzemeltetik, kis kápolna mellette, este egy fiatal csoport szép imaórát tartott, reggel mise. Sőt a mosáshoz még meleg vizet is kaptunk! Ez nagy dolog ott, mosáshoz nincs sehol meleg víz, csak hideg. La Faba!

        Még mindig csak emelkedők jöttek, ez engem mindig megviselt! La Faba szálláson megismerkedtünk egy korombeli magyar házaspárral, 5x vannak itt, most már csak egy-egy szakaszra jönnek, májusban is voltak.

Ó’Cebreiróig együtt mentünk, itt elváltunk, többet nem találkoztunk.

Egy közös kép azért készült az úton.

Megnéztük a csodatévő templomot, legenda szerint téli hidegben egy ember jött el a vasárnapi misére, a pap azt gondolta, jobban tette volna, ha otthon marad. Az ostya testé, a bor vérré vált, sok csoda történt még.

Mindig vannak az úton szent helyek, ahol az ember megfáradva pihenhet, egy pillanatra megfeledkezhet önmagáról. Az oltárok előtt mindig éreztem az erőt, valódi titkot rejt, ami sokkal több, mint amit mindennapjainkban sejteni vélünk. A titok, a templom csendjében felsejlő fényes Isten. Ezt már nem hívhatjuk véletlennek, apró csodák, amit a hétköznapi nyüzsgésben észre sem veszünk.

Üzenet jött Zolitól a jogász fiataltól! 2 nap járásra előrébb van, vigyázzatok nagyon, mert nehéz lesz a terep!!! Na, jó! - gondoltam.

Most már elértük Galiciát. Szép a táj, sok a hegymenet, de már nagy magaslatok nincsenek. Sok a tehén, a birka, az úton fontos a lábunk alá nézni. Erős ammónia szaga kísér bennünk napokon át. Sok a kifacsarodott öreg fa, olyan, mint egy mesevilág. Hatalmas gesztenye erdők, csodálatosak, öregek, rengeteg a termés rajtuk, itt még nem hullik, aztán pár napot még megyünk, és máris tapossuk az útra hullott, fel nem szedett nagy szemű gesztenyét.

Két út közül, mi tévedésből a nehezebbre tértünk. Szép magas hegyek között, egy-egy zarándok, egy-egy tehén farm, de pihenőhely sehol, frissítőhely sehol, a zsebeimet tele szedtem szelídgesztenyével, még az is nehezített! Végre itt a hegyen egy Alberge, sajnos megtelt! Délután fél 3 volt, meleg volt, a zsák egyre nehezebb. a következő település 7 km. Angolul beszélő házaspárral néztük a könyvünket, ők a sajátjukat, ez sajnos valóság. Kis pihenő után elindultunk. Délután 5-re Portomarinba értünk. A magas hídon, a tornyon átkelve találtuk a zarándokszállást. Megpihentünk.

Vasárnap korán indultunk, lámpással, misét szerettünk volna, nem sikerült, Sok kis településen haladtunk, sokat mentünk erdőbe, meglepődve tapasztaltuk, hogy rengeteg ember szinte futva kerül el bennünk. Mi ez? - kérdeztük egymástól. Hétvégi vasalt inges, tiszta cipős zarándokok, akiket a busz elhoz egy induló helyre, majd egy másik helyen várja őket. Ők is zarándokok!!!! Ha 100 km-t legyalogolsz, van róla CREDENCIAL-od, van benne bélyegzés, akkor diplomát kapsz! Nem igazság, de én nem keresem az igazságot.

Zarándok pihenő, - egy bár, mely egyben étterem is

Fogynak a km-ek! Vegyesek az érzések. Sokszor nehéz megérteni a cél fontosságát, azt, hogy menni csak menni a cél felé, még akkor is, ha nehéz az út.

           Utolsó napok! Reggel csendben pakolok. Kilépek az útra, más is azt teszi, már vannak előttem. Már csak párszor mondom el aznapi kívánságaimat. Kívánok magamnak, családomnak, ismerősöknek, barátoknak, hogy sikerüljön minden, amit számukra Isten elrendelt! Legyen mindenki boldog!

Gyönyörű magas, nyílegyenes eukaliptusz erdőben fogynak a km-ek. Itt már megint sokan vagyunk. Elférünk, széles az út!

      Az úton három dolgot kell csupán tenni, gyalogolni kell, hogy eljussunk az aznapi célig, enni kell, hogy legyen energiánk, aludni kell, hogy másnap gyalogolni tudjunk. Eleinte nem így van, de a 2. héten az ember óhatatlanul csak ezekre koncentrál.

Ez életünkben is így van, csak minderre rázuhan a világ ronda máza, ami összetettebbé, félelmetesebbé teszi a képet.

Eljött az utolsó nap. Még nehéz és hosszú az út Santiagoig. Emelkedőn megyünk végig, Monte de Gozoba, az Örömhegy felé, itt majdnem vége, sok boldog-szomorú tekintet, vegyes érzések kerítenek hatalmukba. Fáradtak vagyunk. Tiszteletünket tesszük az emlékműnél a hegyen, Szent II. János Pál domborművénél. Sokan itt hagyják felesleges dolgaikat. (Ez nem tetszett, mint egy szeméthalmaz.

                    Tiszta időben innét láthatóak a Katedrális tornyai.

Még 5 km és elfoglaljuk a szálláshelyünket. Nehezen, de megtaláltuk Szemináriumi Alberget. Itt nincsenek emeletes ágyak, nyugalommal tölt el.

Beértünk a térre, előttük a monumentális Katedrális. Megnéztem Szent Jakab ereklyét, hátulról megfogtam az oltár mögött lévő Szent Jakab vállát. Ezzel véget ért a zarándoklat, nem mondjuk többet Buen Camino!

Másnap délben van a mi zarándokmisénk, maradt időnk, hogy az esti misén is részt vegyünk, miután a zarándokirodába a zarándok diplomát átvettük.

Másnap délben a Katedrális már zsúfolásig tele van. Áramlik a tömeg. Zsibongó emberek, csattogó fényképezőgépek, vakuk villognak. Kicsit szomorú leszek, ezért szenvedtem egy hónapig, hogy itt lehessek. Néhány ismerős arcot megpillantok, akikkel az úton találkoztunk, köztük magyarokat is, pillantással üdvözöljük egymást, mosolygunk, melegséget érzek. Érzem, hogy valami közös van bennünk, az Út megtétele és élménye már kitörölhetetlen. Lehet, h soha többé nem találkozunk, mégis emlékezni fogunk egymásra. Lepörög újra szemem előtt az Út, leszálltam Pamplonában a repülőről, most úgy érzem, h nem Santiago, hanem az Út volt a lényeg. Most már tudom, hogy hinni kell magamban, a körülöttem lévő emberekben, de legfőképpen Istenben.

  Santiago után maradt pihenőnapunk. Finisterrébe, vagy Fisterrébe az Atlanti Óceán partjára már nem vett rá a lélek, hogy gyalogoljak. Ide busszal mentem, két napot töltöttem ott. Katartikus élmény volt, megállni az világítótoronynál egy nagy kő tetején, előttem az Óceán, jobbról is az Óceán, balról is az Óceán, a végtelenbe nyúló víz látványa e hosszú küzdelem után az út egy leggyönyörűbb ajándéka.

                 

ITT MEGÁLLÍTOTTAM VOLNA AZ IDŐT!